Kodiák Természetjáró Egyesület

Magányos sítúra a Gyalui Havasokban

„...A hegyek vannak. Tudom én azt jól. És a hegyekről jön a hideg, éles szél, aki olyan mint az igaz beszéd. Lefagyasztja a korai virágot a fáról, és csak aki erős, aki idevaló, az marad meg utána. És onnan jő az eső is, aki megzöldíti a mezőt, aki a megfonnyadt virágot megfrissíti, aki a gyümölcsöt megduzzasztja. És onnan jő a jég is, aki a korai reménységet a sárba veri le. És onnan jő a hó is, aki betakar mindent, de mindent hófehér szemfedőjével. (...) Az agg havasok élnek.”  (Kós Károly)


Pista barátommal már másfél éve tervezgettük hogy elmegyünk néhány napra a Gyalui Havasoknak valamelyik eldugott zugába, ahol ritkán járnak túrázók, és nem kell hallgatni hogyan bőgeti a köpsunár az ATV motorját. Tulajdonképpen tőle jött az ötlet: Menjünk a Dumitreasa környékére. A térkép szerint ez egy 1638 méter magas hegycsúcs erdőkkel körülvéve. Tél elején kinéztem egy szépnek ígérkező gerinc utat: Răcătău -Dumitreasa gerinc - Öreg Havas - Kisbánya. Körülbelül 40 kilométer és így télen is két nap alatt túraléccel bejárható. Január 9 - 10 - 11 -re nagyon jók voltak az előrejelzések (napsütés és nagy hideg), és már hét közepén csalogattam a túraléces cimborákat, de úgy festett a dolog hogy nem jön senki velem. Ezért úgy döntöttem hogy fölösleges megvárnom a szombat reggelt, elindulhatok pénteken. Legalább több időm lesz egy kicsit szétnézni arrafele. Pistával ketten megérkeztünk a Suzukival Răcătăura péntek délután 2 körül.

Pista barátommal már másfél éve tervezgettük hogy elmegyünk néhány napra a Gyalui Havasoknak valamelyik eldugott zugába, ahol ritkán járnak túrázók, és nem kell hallgatni hogyan bőgeti a köpsunár az ATV motorját. Tulajdonképpen tőle jött az ötlet: Menjünk a Dumitreasa környékére. A térkép szerint ez egy 1638 méter magas hegycsúcs erdőkkel körülvéve. Tél elején kinéztem egy szépnek ígérkező gerinc utat: Răcătău -Dumitreasa gerinc - Öreg Havas - Kisbánya. Körülbelül 40 kilométer és így télen is két nap alatt túraléccel bejárható. Január 9 - 10 - 11 -re nagyon jók voltak az előrejelzések (napsütés és nagy hideg), és már hét közepén csalogattam a túraléces cimborákat, de úgy festett a dolog hogy nem jön senki velem. Ezért úgy döntöttem hogy fölösleges megvárnom a szombat reggelt, elindulhatok pénteken. Legalább több időm lesz egy kicsit szétnézni arrafele. Pistával ketten megérkeztünk a Suzukival Răcătăura péntek délután 2 körül.

A térkép szerint innen egy Ruşeşti nevű tanya irányába kellett elindulnom, ezt a helyet a Răcătăui lakosok Buşeştinek mondják. Egy darabig autóval mentünk tovább egy meredek hepehupás úton, de a terepjáró autónak ez nem volt gond. Gyönyörű volt az idő, messzire lehetett látni és mikor gyalog nekiindultam egy darabig Pista is velem jott. Azt hiszem már megbánta akkor hogy nem indul velem a kétnapos útra. Azt tervezgettük hogy szombaton vagy vasárnap elém jön az Öreg Havasra Kisbánya felől. Közben a súlyos hátizsákomat is ő cipelte, hogy én takarékoskodjak az energiával. Buşeşti (Ruşeşti?) nevű tanya után néhány száz méterrel ő visszafordult, én pedig caplattam felfele. A hó mély volt, de volt egy kitaposott ösvény ami Oţeleşti tanya felé vezetett. Valamivel a tanya fölött megálltam és felhúztam a sátrat. Éppen a naplemente színeiben gyönyörködtem, mikor egyszer csak látom hogy mellettem áll néhány méterre három vadképű mokány férfi. Méteres nyelű fejszékre támaszkodnak és olyan őszinte megrökönyödéssel néznek rám mint aki az erdőn mókust lát gatyában. Köszönés, bemutatkozás és az egészséggel kapcsolatos jókívánságok. Utána rögtön kíváncsian megkérdezték, hogy mi járatban vagyok és mi a szándékom avval a sárga neylonkapucnival (sátor :D). Mondtam hogy ez egy sátor és benne alszom reggelig. Az ezután következő jelenetet lehetetlen élethűen elmesélni. Azt hitték a sátorban van egy vaskályha amit fahasábokkal tömök. Mikor látták hogy nincs, nagyon szánakozóan néztek rám és elmondták hogy reggelre meg fogok fagyni (kinn legalább mínusz tíz fok volt és még csak akkor ment le a nap). Kérdés: De ce nu stai acasă şi te odihneşti la căldură bună? És ha egyáltalán megérem a reggelt akkor is mire jó ez az egész?_Elmeséltem hogy én szeretem a hegyeket, a sízést, már sokszor aludtam télen sátorban, és másnap megyek a Dumitreasan keresztül az Öreg Havasra és onnan Kisbányára. Ekkor már kiült a rémület ezeknek az egyszerű embereknek az arcára. Elmondták, hogy ezen a vidéken a farkasok húsztagú falkákban járnak, körülvesznek és letepernek mielőtt eljutnék a harmadik kanyarig. Ők hárman fejszéstül se mernének olyan messzire bemenni télen az erdőbe, és amire készülök az istenkísértés. 

Tudom hogy amit az emberek a farkasokról általában gondolnak az csak rémmese és a farkasfalka támadásának ezerszer kisebb a valószínűsége mint annak hogy Szentlászló fele ingázás közben autóbalesetben halok meg. Mégis kissé megszeppentem attól amit mondtak, és kérdezősködtem, láttak-e farkast, volt-e efféle eset a télen, vagy támadták-e a farkasok a jószágot. Azt mondták hogy az idén nem, de a PRO TV is mondta három éve, hogy  valahol Topánfalva mellett...erre nagyjából megnyugodtam. A legöregebb bácsi felajánlotta hogy aludjak nála a házban ad jó meleg vacsorát is. Nehéz volt valamit gyorsan kitalálni hogy nehogy megbántsam ezeket a derék, jószívű embereket. Azt mondtam ami részben igaz. Magas hegycsúcsokra készülök és amit csinálok az edzés is. A csodálkozás akkor volt a legnagyobb mikor kérdésre bevallottam hogy az ilyesmiért senki nem ad nekem egy lyukas poltúrát se. Azt is nagyon furcsállották, hogy ha már ilyen vakmerő utakra vállalkozom akkor miért nincs puskám. (magammal cipeltem a jégcsákányomat ami nyilván félelmetes kézifegyver, de egy húsztagú falka ellen annyit se ér mint a köpés a tűzbe mikor ég az erdő a hegyen). Belátták hogy megszállott vagyok, és elmagyarázták merre kell másnap indulnom, majd elballgtak Ruşeşti (Buşeşti?) felé. Búcsúzáskor az öreg bácsi melegen a vállamra tette a kezét és ennyit mondott: „Frate, să te ferească Dumnezeu, chiar că tu nu eşti întreg la cap.”

Lassan besötétedett és nagyon hideg lett. Egy ideig még nézegettem a holdsütötte tájat, aztán havat olvasztottam és levest főztem. Jóllaktam mint egy püspök.

Elég gyenge hálózsákom van, de úgy felöltöztem benne hogy alig bírtam mozogni és már szinte kezdtem izzadni. Szó sem lehetett fázásról. Hajnalban a szokásos tevékenység: szalonna rágcsálás fagyott kenyérrel és fagyott hagymával, hóolvasztás, teafőzés. Szép volt az idő, 8 kor elindultam.

Jó iramban haladtam előre a fókabőrös léceken. Egy szekérút vezetett délnyugat fele az erdőben, volt rajta valami kéthetesnek látszó embernyom. Hosszú szelíd emelkedő után felértem egy kb. 1500 méter magas tetőre ahonnan látszott már az Öreg Havas tetjén levő katonai bázis kupolája. Elég közelinek tűnt, de hát aki télen vándorolt a hegyekben az tudja, mennyire csalóka az ilyesmi. Szinte minden apróságot be tudtam azonosítani a térképen és ez biztonságérzetet adott. Kb 10-kor elértem egy kis fatemplomot amit a térkép is jelez, utána elhagyott juhászházak között haladtam a gerinc tetején. Itt már semmi nyom sem volt, az utat is teljesen betemette a hó, másfél méteres torlaszok  voltak rajta. Csak a fák közötti átjárókról lehetett sejteni, hol megy az út. Egy 1985-ben kiadott Gyalui Havasok térkép szerint a sárga kerszt jel megy végig a Dumitreasa gerincen, de hát ilyen sárga keresztet összesen kettőt láttam két nap alatt.

A jobb lécemről sajnos leesett a fókabőr és nem akart rajta maradni (Üvöltő Bölény tudja, hogy nagy hidegben ez megtörténik néha), így féloldalasan küzdöttem magam előre a mély hóban. Sajnos közben az idő befelhősödött, már nem láttam sokat előre.Hol erdő, hol ligetes, hol tisztás, az útnak már legalább egy órája nyomát se láttam. Annyi biztos volt hogy a gerincen vagyok és az iránytű segítségével dél fele haladok. A Dumitreasa csúcsán úgy haladtam át hogy nem is tudtam mikor vagyok ott. Fél egy körül déli irányban kitisztult kicsit és megláttam néhány juhászházat egy tisztáson amelyet a térkép már a Dumitreasa csúcson túl jelöl be. Meglepett hogy milyen nagy távolságot tettem meg röid idő alatt. A házikók mellett az egyik öreg fenyőn találtam egy sárga keresztet is(alig lehetett észrevenni, látszott hogy legalább húsz éve festették oda) és jó érzés volt, mert tudtam, jó helyen járok. Ennek örömére ledobtam a bűnnehéz hátizsákot (14 kg?) és nekiálltam teát készíteni a hóból. Teljesen ki voltam már száradva, jólesett a meleg lé. Térkép szerint egy meredekebb hegyoldalon kellett felmennem az Öreg Havas irányába, és ebből a felhőkön át látszott is valami. Tudtam, nehéz lesz nagy zsákkal a mély hóban felfele kepeszteni, ha csak egyik lécemen van fókabőr, ezért a gázfőző lángjánál leolvasztottam a jeget a fagyott bőrről, megszárítottam és újra felszereltem a lécre. Délután két óra volt, és a térkép alapján úgy gondoltam, naplementére elérem az Öreg Havas tetejét, majd a szokásos útvonalon (amit már úgy ismerek mint a tenyeremet) este hétre beérek a sípályára ahol már vár rám Pista. Sajnos közben az idő teljesen elromlott. Szürke felhők borították el a hegyeket, már húsz métert sem lehetett látni. Az említett emelkedő után a térkép szerint valami facsoportos kanyargó lapos gerincen kellett haladnom legalább öt kilométert. Amikor az ember csak húsz méterre lát, ilyen terepen ez esélytelen, szinte biztos az eltévedés. El is ment a kedvem a túrától, az ilyen idő valósággal ránehezdik az emberre. Az ember már csak ilyen nyamvadt féreg, ha ragyog a kék ég és messzire látni akor vitézül túrázik egyedül, amikor pedig körülveszi a süket szürke köd és jön a hófúvás, akkor arra gondol, milyen jó lenne inkább otthon lenni a biztonságos városban és meleg kályha mellett felhörpinteni egy pohár illatos szicíliai bort :D. 

Úgy döntöttem, aznap már nem megyek sehova, lézengtem fel és alá. Közben Üvöltő Bölénnyel beszéltem telefon, ő az Öreg Havas tetején volt ahol ragyogott a Nap. Azt mondta, fentről látja a ködtengert amiben én benne voltam. Ez eléggé bosszantó volt, de mit tehettem? Valamivel négy előtt feltámadt a szél, perceken belül elfújta a szürkeséget és ragyogott a kék ég. Átkoztam magam amiért nem indultam tovább már kettőkor, most persze már túl késő volt bárhova is menni. Letettem a nagy zsákot és tovább csoszogtam előre az esti verőfényben, közben a jókedv is visszajött. Arra gondoltam, másnap könnyebben haladok, ha felderítem az útvonalat és legalább egy darabig nyomot török a hóban. Azt hiszem, ezen a vidéken az ősz óta nem járt ember mert semmi erre utaló nyomot nem találtam. Farkasok valóban vannak arrafele, többször láttam farkasnyomot (és nem tévesztem össze a kutyanyommal!), de a nyomok alapján legfennebb ketten-hárman lehettek, és nem húszan. Olyan nyom is volt amelyik legfennebb 24 órás lehetett! Hallgatóztam, hátha meghallom a jellegzetes üvöltést, de csak a fehér csend suttogott mindenhol. Az egyik patakvölgyben jellegzetes mackónyomok is voltak.

Sötétedésre visszatértem a hátizsákomhoz. Törtem a fejemet, hogy sátrat verjek-e, vagy aldjak a juhászházban. Végül arra gondoltam hogy sátorban bárhol alhatom, de igazi juhászházban ritkán, és a ház mellett döntöttem. Nem volt bölcs döntés, a sátor kényelmesebb és melegebb mint az efféle juhászház. Közben visszajött a szürke köd és ismét hazakívánkoztam. Aznap már szombat volt és nekem vasárnap estére feltétlenül haza kellett érnem. Arra gondoltam, ha másnap rossz idő lesz akkor egyszerűen elindulok kelet felé, majd a sólyom patak mentén lefele. Itt minden patak a Járába ömlik és lemegyek Járavizére, ahonnan majd hazavisz valamelyik derék autós cimbora. Főzőcskéztem, telefonon megnyugtattam az otthoniakat és eltettem magamat másnapra. 

Jól aludtam és ragyogó holdfényre ébredtem négy óra körül. Éreztem hogy az idő ma velem lesz, és sikerül elérni az Öreg Havast. Hatkor már holdfénynél száguldottam előre a tegnapi sínyomokon. Lélegzetelállító napfelkeltét néztem végig a Huda Groşilor gerincről. Nem is lehet leírni azt amit érez az ember amikor a halványkék párában úszó Erdélyi Medence fölött egyszer csak megcsillan a kelő nap fénye a kétszáz kilométerre levő Radnai Havasok fehér csúcsain. Már nem siettem, száz kilométeres körzetben nyoma sem volt felhőnek. Ráérősen csoszogtam végig az Öreg Havas 5 kilométer hosszú széles fennsíkján, majd ahol az ereszkedő kezdődik egy kis sziklacsoportnál megálltam levest főzni. Messze délen tisztán rajzolódott az égre a Retyezát cikkcakkos teteje. Kétszáz kilométerről is felismertem jellegzetes alakjukról a Retyezát, Bucura, Custura, Peleaga, Papusa és Vîrful Mare csúcsokat. Valósággal euforikus hangulatban voltam. Kanalaztam a forró levest, napoztam, bámultam a tájat és örültem anna, hogy vállalkoztam erre az útra. Számtalanszor láttam már ilyen gyönyörű tájat, de minden alkalommal olyan hatással van rám mintha először látnék ilyet.  

Pista közben üzent, hogy már várnak rám a Buszkát alatti nyeregben. Mint a szél száguldottam lefele az Öreg Havasról és egy órányi sífutás után megérkeztem a Buszkát alá. Pista közben a Pietrele Mărunte csúcson volt, később érkezett a kocsihoz. Hazafele felhajtottunk egy deci vodkát a létai kocsmában és tervezgettük a következő túrát.

 

írta Alapos Medve, 2009 január

 

Utólagos érzések a túrával kapcsolatban:

  • Túraléc nélkül lehetetlen lett volna ezt az útvonalat két nap alatt végigjárni.
  • A hidegtől nem kell megijedni csak fel kell öltözni alaposan.
  • Egyeül túrázni rossz és nehéz. De még mindig jobb, mint otthon ülni és nem túrázni.
  • Köszönöm Pista barátomnak a segítségét. Nélküle nem tehettem volna meg ezt az utat.
  • Köszönet a Hegyek Nagy Szellemének